Miau

Ha valaki szereti az aranyos dogokat, akkor az most figyeljen! 

Fogjuk rá, hogy lány vagyok és azért, de valójában fogalmam sincs miért, odavagyok az állatokért. Főként cica, kacsa, kutya, nyuszi (ábécé sorrendben). Nem pont a macskák a kedvenceim, ezek közül nincs kiemelendő, ezt  szeretném tisztázni. Ez csak egy körítés a linkeknek, amit meg szeretnék mutatni nektek. 

Cica

Tom Catnek

Kiskoromban volt egy cicám és általa ismertem és szerettem meg eme aranyos állatfajt. 

     Cirmi a neve, és mondhatom, vele nőttem fel. Minden generációs cicáit gondoztam, játszottam velük. Amikor úgy születtek, hogy elrejtette őket előlem, akkor megkerestem. Ezt a macsekot csak dicsérni tudom. Kiváló egérfogó emellett a kicsinyeit is ugyanerre nevelte, ebből kifolyólag jó anyának tartom. 

    Amit általánosságban tanultam meg a macskákról az legfőképpen a hízelgésük. Folyton odajönnek, és hozzánk simulnak. Dorombolnak, és a vakargatást elvárva mászkálnak a lábunk körül. Általában ez azt jelenti, hogy éhesek. A nap minden részében elfogadják az ételt, bár sokszor nem mindegy mit adunk nekik. Erre kiemelkedő példa Garfield. Ellenben megesik, hogy néha csak a szeretet kifejezéséért dörgölőznek gazdáikhoz és idegenekhez egyaránt. Nekem sokat segített amikor szomorú voltam, már az is mosolyt csalt az arcomra, ha az ölembe merészkedett, és összegömbölyödve aludt, vagy együtt néztük a tévét. 

     Egy költözés után nem sokat változott a véleményem róluk, még mindig szeretem azt a kis sunyi sündörgést. Bemegyek nagyi házába, és meglátom, mindig köszönök neki (meg általában mindenhol egy csomó más állatnak): Szia, cicám! 

     Nekem most nem lehet semmilyen állatom, viszont a cicákat az életembe egy távoli barátom hozta vissza, akit nevezzünk angolosan-macskásan Tom Cat-nek. Ő ugyanis cicamániás. Mikor megkérdeztem, mi van a fejében, ő ezt a linket küldte:

Tom Cat gondolatai bármilyen körülmények között.

     Sokszor miatta kerestem rá ezekre a bajszos cukiságokra, és olvadtam el a csöppségektől. Egyik alkalommal, amikor magam alatt voltam, ezek mentettek meg. Nagyjából olyan szintre jutottam, hogy amikor valami nagyon édes kiscicás dolgot találok, Tom Cat jut eszembe róla. (Még sorozatot sem hagysz nézni, kis népi cserépedény!) Ha szeretitek a cicákat, a Ki vagy, Doki? c. sorozat harmadik évadának a harmadik részét nézzétek meg. A forgatásról IDE kattintva nézhettek meg egy tündéri videót.
     A zenében is szerepük van az állatoknak: Macskainduló, Macska duett...

     Megeszem őket, de imádni valóak! 

Ha nektek is van cicátok, esetleg egy történet vele,

amit esetleg megosztanátok, írjatok meg kommentben.

Küldhettek a képről/videóról/zenéről linket.

*Nagy ölelés*! Sziasztok ! ♥

Életem első novellája

Az alkonyi éjben tündöklő
csillagokhoz szóló
csendes kérés

Csomós Csilla

- Legalább ti mosolyogjatok! - mondta, majd tekintetét ismét anyja sírjára szegezte. Könnyes mosollyal olvasta el ismét a feliratot: ,,Mindig veled vagyok!". 

Vége-mese

     Sok este próbáltalak elalvás előtt zaklatni, hogy velem álmodj, de de nem hiszem, hogy bármikor is összejött. Bárcsak sikerült volna, bárcsak megtörtént volna. De sosem jött össze. Hamar feladom a dolgokat. Hamar belefáradok és beletörődöm a lehetetlenségbe. Első este, amikor eldöntöttem, hogy nem próbálkozom tovább, képeket néztem a telefonon, és ez volt az utolsó, amit elalvás előtt láttam.

     Aznap éjjel valami nagyon különöset álmodtam. A park előtt találkoztunk, vagyis a suli előtt vártál a park bejáratánál. Ezt a nyakláncot kaptam tőled, és a ,,Be Happy" felirat a medál aljára volt gravírozva. Megkértél, hogy másnap találkozzunk, de nem jött össze. Féltem, és amúgy is volt sajnos megbeszélve előre programom (másnap szombat volt). Vasárnapra te nem kérted, de különben sem ment volna. Ennyi. Gyáva vagyok. Hétfő maradt, és valahogy össze is futottunk, de nem sok időnk volt, s ezt jól tudtam. Ismertél, jobban, mint hittem. Nem tudom, mit mondtál, de még mielőtt elmondtad volna, hogy mit akarsz, tudtam, hogy mi következik. Magamban beismertem, hogy ez nem fog összejönni, s levettem a nyakláncot, ami addig végig rajtam volt. Nagyon szerettem. Ez volt az első ajándékom tőled, és a legnagyobb kincsem is. Nehezen mondtam le róla, de ha nincs semmi oka, hogy enyém maradjon, nem láttam értelmét megtartani, és kicsit önzőnek, mégis üresnek éreztem magam benne, nélküled. Feléd nyújtottam, de te visszautasítottad. Egy szerény mosollyal közölted, hogy az enyém. Túl keveset mosolygok (de nem is áll jó), s ezt várod el tőlem. Látszott rajtad, hogy neked sem jön be ez a szituáció, s hogy nehezedre esik minden szó, minden cselekedet. Én magamhoz szorítottam a láncot, majd adtál egy homlokpuszit, megszorítottad a kezem, és elmentél. Néhány lépés után eltűntél a szürke ködben.

     Semmit nem hagytál magad után, csak egy láncot. A lánc még ma is a nyakamban lóg, s a boldogságot keresve fürkészem a ködöt. Várom, mikor lép ki valaki, és szólít meg. Ugyanis én az a lány vagyok, aki nem mer a ködbe kiabálni, mert fél hogy egyszer az is egyedül hagy.

Lelki pálinka!

Egy professzor felmutat egy 10.000 Ft-os bankjegyet az osztálynak, majd megkérdi a tanulókat:

"Ki szeretné ezt a bankjegyet?" minden gyerek felemeli a kezét.

Összegyűri a kezében a pénzt, majd újból felteszi a kérdést az osztálynak:

"Továbbra is szeretnétek?" a kezek ismét az égbe emelkednek.

Majd eldobja a gyűrött bankjegyet, ráugrik és eltapossa.

Ezután újból megkérdi:

"Még mindig akarjátok a pénzt?" a gyerekek újból jelentkeznek egytől egyig.

A professzor ekkor így szól:

" Kedves barátaim, ma tanultatok egy nagyon fontos leckét az élettől.

Habár ezt a 10.000 forintot összegyűrtem, rátapostam és eldobtam, ti továbbra is szeretnétek ha a tiétek lenne, mert a bankjegy értéke nem változott, még most is 10.000 forintot ér!

Sokszor az életben ellenkeznek veletek, emberek visszadobnak és elutasítanak titeket. Azt érzitek, hogy már nem ér semmit a létetek, de a ti ÉRTÉKETEK nem változik SOHA azoknak az embereknek, akik valóban szeretnek titeket.

Még akkor sem, amikor a legrosszabb passzban vagytok, az emberi ÉRTÉKEITEK, TOVÁBBRA IS UGYANANNYIT ÉRNEK."

A facebookról van, de úgy gondolom,

ezt minél több emberhez el kell jusson. 

Rendhagyó törilecke

Ízisz története 

- Egy 11 éves gyermek elmondása szerint -

Hozzáment ehhez a tökkelütött Oziriszhez, aki elpatkolt, és ettől a csaj annyira kiakadt, hogy mindent elárasztottak a könnyei. 

(Lásd: A 39 kulcs) 

Ezt álmodtam

   Egy folyosón vagyok. Vagyunk. Esik. Szürkébe borult a nyitott terasz, amit a legalább 30 centis vízmagasság is visszatükröz. A környezet, akár a Harry Potter egyik forgatási helyszínén lennénk és az udvarra haladnánk kifelé... Leszámítva a vizet. Bár engem a régi sulim folyosójára és a régi óvodám udvarának keverékére emlékeztet. Talán ott is vagyunk.

   Jobbra fordulunk, és rögtön találunk egy tágra nyílt ajtót. Liza megy be először, majd én és végül Enikő. Egy üzlethelyiség, amiben igazából rászoruló családoknak segítenek, és a kisebbeknek adnak plüss figurákat. Nagyon édesek a gyerekek és a macik egyaránt. Hosszú sor áll a pultnál, Enci szól az árusnak, majd távozik. Követem. Mintha valami kém lennék figyelem merre halad, pedig itt megy előttem. Amikor rájön a hoppáré sok hülyeséget tud csinálni, általában különösebb ok és figyelmeztetés nélkül. (Ha ezt olvasod, az ott nem a te neved. Nem tudsz olvasni. Szeretlek.)

   És tessék, visszamegy a folyosóra! Azt sem értem, abba a zsúfolt terembe miért kellett bemenni, erre visszamegyünk. Szeretünk sétálni. Háttal haladtam, ha már nem tudom merre megyünk, menjek már elől logikán, és hadonászva magyaráztam valamit, amikor egy asztalba  botlottam. Nagyi! Ugyanolyan mustársárga, mint az övé, és ugyanott van a fiók, amiben gyerekkoromban annyiszor kutakodtam. A túloldalán három srác áll, engem bámul. Kis aranyosak.  A felém közelebb lévő (a legjóképűbb) arcán kíváncsiság vegyítve egy másképp le nem írható HE? kérdőszóval. Bambán bámulok az asztalra… lefagytam… alapból nem vagyok egy szociális lény. Liza és Enikő persze rögtön odamennek és beszélgetnek az egyikkel, aki jófejnek tűnik. A másik kettő egymás közt beszél. A bal oldali a menő arc. Első benyomásra az a tipikus „jól néz ki, aranyos, sosem lesz a tied” típus. Ha be akarnék valamelyiknél vágódni, legnagyobb sikerem annál lenne, akivel Lizáék társalognak. A középső olyannyira visszafogottnak tűnik, hogy ügyet sem vetek rá. Úgysem foglalkoznának velem, letérdeltem az asztal mellé. Még mindig elképedve nézem, hogy a nagyi ütött-kopott asztala hogy kerülhet egy világvégi lyukba. Óvatosan kihúzom a fiókot. Szemem sarkából a fiúkat nézem, akik felém tartanak. Tuti azt nézik, mit kotorászok itt. Még azt sem tudják ki vagyok! Én meg itt motorászok a más cuccában… 

   Mértani pontossággal nyúlok bele fél kézzel a jól ismert reteszbe, és ölembe teszem a tartalmát. Képeslapgyűjtemény mindössze, de képek is akadnak közötte. A visszafogott srác szinte tolja felém a másikat, aki végül megadóan mellém térdel. Fogadtak, vagy mi?! Komolyan ennyire értéktelen vagyok, hogy már ilyesmik tárgyát képezem? Kiemelek egy képet. Erre emlékszem! Keresztanyu van rajta, ez a ballagó képe. A zavaróan közel lévő idegenre pillantok. Rám, majd az ölemben nyugvó üres kezemre néz. Az ő keze várakozóan a térdein pihen, és reménykedőn felém közeleg. Gyomorgörcs! Betépett pillangók! Állatkert! Mi van?! Nem értek az ilyesmihez, de az már biztos, nem fogadásból csinálta. Nem vagyok nagy pszichológus, de az arca ezt mondja. Oda nyújtom a kezem, és összekulcsolódnak az ujjaink.

   Nem tudom ki ő, de szeretem. 

Benyomás

- Sziasztok! Én Melinda vagyok! - mutatkoztam be. Mivel nem akart figyelni, ezért folytattam. - Ő itt mellettem a barátnőm, Bella.

     - Izabella... 

     - Ne szólj bele, épp ismerkedni próbálok! - csitítottam. Bella komoly arcot vágott. Ez általában úgy 3 másodpercig sikerül neki, aztán elneveti magát. Most sem volt másképp. 

     - Néznénk a filmet! - szóltak ránk a srácok. 

     Ketten voltak. Vagyis többen... a sulis díszterem. Telt ház. Egy fiataloknak szervezett közös filmnézésen voltunk, ami kötelező program. A nyári tábor kereteiben rendezték, másképp nem lettünk volna ott. Viszont mi leghátul ültünk Bellával. Ott ugyebár nem azok ülnek, akiket érdekel a dolog. A fiúk eredetileg arrább ültek, de mi mögéjük mentünk. Mert mi jó kislányok vagyunk. Érdekes esemény volt, mivel felállni enyhén lusták voltunk és a székeket csak húztuk magunk alatt. Nyikorgott a padló, a szék csiszolta, többen is hátranéztek. A legjobb mégis az volt, hogy nagyjából 5 percbe telt amíg megtettünk 2 métert, ami valljuk be, elég nagy táv.

     - Aham. Ezért van mindkettőtök kezében a telefon.

     - Azért még hallgatjuk. 

     - Ne nevettessetek! Ezt már mindenki látta ezerszer! De ha annyira akarjátok, csak rajta! - azzal kivettem az egyik kezéből a telefont.

     - Adtad vissza! - hebegett. 

     - Figyelni akartál, én csak segítek! 

     - Köcsög! 

     Körbenéztem, mire mondhatja, aztán észrevettem az ablakban a virágtartót. Tényleg szép, kézzel készített munka volt népi motívumokkal a barna alapon. A haja is ugyanilyen barna volt, biztosan ezért hívta rá fel a figyelmem! Vagy talán a művészetekért van oda? 

     - Kalocsai mintás, ahogy nézem. De hogy jön most ide egy népi cserépedény? 

     - Mekkora egy hülye vagy! - szólt be a fekete hajú. Jó tudni, hogy nem néma. 

     - Nektek csak Meli... Mi a kód? - erre értetlenül néztek. - A telefonon.

   Egymásra néztek felemelt szemöldökkel, majd rám. Felemelt szemöldök? Komolyan? Nekem is megy, sőt még jobb vagyok: ezt kapjátok ki! Én egyenként emeltem fel a szemöldököm. Erre ők is elnevették magukat. Egy mókamester lettem! 

     - Vencel vagyok. - mondta a telefon tulajdonosa. 

     - Én pedig Botond. - nyújtott kezet a barátja. 

     - Melinda. Hagyd már abba! - néztem nevetőgörcsben szenvedő barátnőmre. 

     - Bella. 
     Szívesen leírnám, hogy mi történt a továbbiakban, de egy elég hosszú és unalmas alkotássá válna akkor ez. Ők sem tudom, miképp bírták (bírtak) ki. A filmnézés végéig szórakoztattam őket. Beszélgettünk (ami annyiból állt, hogy mondom-mondom-mondom-mondom-mondom... és így tovább). Minden elismerésem az övék.