Ezt álmodtam

   Egy folyosón vagyok. Vagyunk. Esik. Szürkébe borult a nyitott terasz, amit a legalább 30 centis vízmagasság is visszatükröz. A környezet, akár a Harry Potter egyik forgatási helyszínén lennénk és az udvarra haladnánk kifelé... Leszámítva a vizet. Bár engem a régi sulim folyosójára és a régi óvodám udvarának keverékére emlékeztet. Talán ott is vagyunk.

   Jobbra fordulunk, és rögtön találunk egy tágra nyílt ajtót. Liza megy be először, majd én és végül Enikő. Egy üzlethelyiség, amiben igazából rászoruló családoknak segítenek, és a kisebbeknek adnak plüss figurákat. Nagyon édesek a gyerekek és a macik egyaránt. Hosszú sor áll a pultnál, Enci szól az árusnak, majd távozik. Követem. Mintha valami kém lennék figyelem merre halad, pedig itt megy előttem. Amikor rájön a hoppáré sok hülyeséget tud csinálni, általában különösebb ok és figyelmeztetés nélkül. (Ha ezt olvasod, az ott nem a te neved. Nem tudsz olvasni. Szeretlek.)

   És tessék, visszamegy a folyosóra! Azt sem értem, abba a zsúfolt terembe miért kellett bemenni, erre visszamegyünk. Szeretünk sétálni. Háttal haladtam, ha már nem tudom merre megyünk, menjek már elől logikán, és hadonászva magyaráztam valamit, amikor egy asztalba  botlottam. Nagyi! Ugyanolyan mustársárga, mint az övé, és ugyanott van a fiók, amiben gyerekkoromban annyiszor kutakodtam. A túloldalán három srác áll, engem bámul. Kis aranyosak.  A felém közelebb lévő (a legjóképűbb) arcán kíváncsiság vegyítve egy másképp le nem írható HE? kérdőszóval. Bambán bámulok az asztalra… lefagytam… alapból nem vagyok egy szociális lény. Liza és Enikő persze rögtön odamennek és beszélgetnek az egyikkel, aki jófejnek tűnik. A másik kettő egymás közt beszél. A bal oldali a menő arc. Első benyomásra az a tipikus „jól néz ki, aranyos, sosem lesz a tied” típus. Ha be akarnék valamelyiknél vágódni, legnagyobb sikerem annál lenne, akivel Lizáék társalognak. A középső olyannyira visszafogottnak tűnik, hogy ügyet sem vetek rá. Úgysem foglalkoznának velem, letérdeltem az asztal mellé. Még mindig elképedve nézem, hogy a nagyi ütött-kopott asztala hogy kerülhet egy világvégi lyukba. Óvatosan kihúzom a fiókot. Szemem sarkából a fiúkat nézem, akik felém tartanak. Tuti azt nézik, mit kotorászok itt. Még azt sem tudják ki vagyok! Én meg itt motorászok a más cuccában… 

   Mértani pontossággal nyúlok bele fél kézzel a jól ismert reteszbe, és ölembe teszem a tartalmát. Képeslapgyűjtemény mindössze, de képek is akadnak közötte. A visszafogott srác szinte tolja felém a másikat, aki végül megadóan mellém térdel. Fogadtak, vagy mi?! Komolyan ennyire értéktelen vagyok, hogy már ilyesmik tárgyát képezem? Kiemelek egy képet. Erre emlékszem! Keresztanyu van rajta, ez a ballagó képe. A zavaróan közel lévő idegenre pillantok. Rám, majd az ölemben nyugvó üres kezemre néz. Az ő keze várakozóan a térdein pihen, és reménykedőn felém közeleg. Gyomorgörcs! Betépett pillangók! Állatkert! Mi van?! Nem értek az ilyesmihez, de az már biztos, nem fogadásból csinálta. Nem vagyok nagy pszichológus, de az arca ezt mondja. Oda nyújtom a kezem, és összekulcsolódnak az ujjaink.

   Nem tudom ki ő, de szeretem.